Bizonyos imádságos elmélyüléseim után úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok normálisan megszólalni; úgy szólalok meg, mint azelőtt, de ez most rendkívül zavaróan hat rám. Semmi finomság, szinte semmi jele mindannak, amit "bent" megtapasztaltam, - elfogadtam...

Hirtelen úgy látom, a szavaimmal - mindegyik szavammal - megsebesítem a másikat, azt, akihez éppen szólok. A mozdulataimmal is hasonlóan vagyok; mintha lépten-nyomon ütnék, rúgnék, sebesítenék... És egészen biztos, hogy van az életnek olyan mélysége, rendje, ahol mindez, sajnos, szó szerint így is van.

Finomodni, a leghalkabb szóra figyelni, Belőle élni, Általa alakulni - még akkor is, ha egészen úgy tűnne: nem is létezik. Sőt, talán leginkább akkor.