"Nagyon nehéz észrevenni a betlehemi kisded születését… Ha nem Krisztus világossága hív és vezet el minket a nagy, díszes kapuig, ha nem Ő maga jelöl meg minket, amikor belemártjuk ujjunkat a szenteltvízbe, és keresztet vetünk; ha nem a Szentlélek Úristen erejében térdelünk le, mielőtt beülnénk a padba – akkor előfordulhat, hogy csupán különös mágiát művelünk, és igen, tényleg kétséges, hogy egyáltalán megérkeztünk-e, ott vagyunk-e a templomban… Őnála vagyunk-e.

(...)

Nehéz észrevenni… Észreveszem-e – közértben, szentmisén –, hogy annak léte, aki épp mellettem áll – most ne ijedjünk meg a nagy szavaktól –, csoda és ajándék? Elámulok-e legalább egy pillanatra azon, hogy a másik – egész egyszerűen – van? Felfogom-e, legalább a sejtések szintjén, hogy egyedül a szolgálatban telő idő értelmes?
Nem. Vagy csak kínzóan ritkán. (Hiszen rengeteg „fontos dolgom” van.)

Nehéz észrevenni… de nem azért, mintha „rejtőzködne” előlem, bújócskázni kívánna velem, vagy afféle bonyolult rejtvényként kínálná fel (nem kínálná fel) magát. Hanem azért, mert egészen és teljesen valóságosan értem jött; mert vonz ugyan, de nincsen benne semmi a csábítóból; mert többet, sokkal többet kínál, mint azt valaha is reméltem; és mert oda hív, ahol a szívem legmélye szerint vagyok: az adventnek abba az áthatolhatatlan, szűzi sötétjébe, ahol már semmi sem moccanhat, csak a Szeretet."