"Nagyon nehéz észrevenni a betlehemi kisded születését… Ha nem Krisztus világossága hív és vezet el minket a nagy, díszes kapuig, ha nem Ő maga jelöl meg minket, amikor belemártjuk ujjunkat a szenteltvízbe, és keresztet vetünk; ha nem a Szentlélek Úristen erejében térdelünk le, mielőtt beülnénk a padba – akkor előfordulhat, hogy csupán különös mágiát művelünk, és igen, tényleg kétséges, hogy egyáltalán megérkeztünk-e, ott vagyunk-e a templomban… Őnála vagyunk-e.

(...)

Nehéz észrevenni… Észreveszem-e – közértben, szentmisén –, hogy annak léte, aki épp mellettem áll – most ne ijedjünk meg a nagy szavaktól –, csoda és ajándék? Elámulok-e legalább egy pillanatra azon, hogy a másik – egész egyszerűen – van? Felfogom-e, legalább a sejtések szintjén, hogy egyedül a szolgálatban telő idő értelmes?
Nem. Vagy csak kínzóan ritkán. (Hiszen rengeteg „fontos dolgom” van.)

Nehéz észrevenni… de nem azért, mintha „rejtőzködne” előlem, bújócskázni kívánna velem, vagy afféle bonyolult rejtvényként kínálná fel (nem kínálná fel) magát. Hanem azért, mert egészen és teljesen valóságosan értem jött; mert vonz ugyan, de nincsen benne semmi a csábítóból; mert többet, sokkal többet kínál, mint azt valaha is reméltem; és mert oda hív, ahol a szívem legmélye szerint vagyok: az adventnek abba az áthatolhatatlan, szűzi sötétjébe, ahol már semmi sem moccanhat, csak a Szeretet."

Mily biztosan terelsz, Anyám, engedve mindig, s láthatatlanul ragyogva, egyetlenként,

már most is mindent-mindent elhiszel nekem,


lágy bőrű, éjjel-nappal haldokló fiadnak.


Vég nélkül küzdök érted, pedig az enyém vagy, - ha mosolyogsz rám, hiányzol s nem hiányzol.

Arcod rejtekén nyugtatsz és gyötörsz,

mint az igazság.

Éneked szüntelen hűségesen szól mögöttem, némán, - s én hirtelen

gyötrő Sebek fényébe látok:

örökké végtelenül messzi szépség karjaimban a te

mérhetetlen várakozásod!

Ami rossz - az rossz. De ha úgy érezzük, az életünkben "minden rossz", akkor egészen biztos, hogy még nem találkoztunk Istennel. Ami nem éppen jó jel...

Lehetséges, hogy valahol még mindig egy Krisztus-előtti szív működik bennem, és bár be nem vallanám se magamnak, se másnak, olykor a farizeussal együtt azt gondolom – avagy minden gondolatom ellenére is úgy érzem, tetteimmel azt bizonyítom, hogy a törvényhozó, ellenállhatatlanul hatalmas Úrhoz bizony "nem méltó", hogy egy hideg istállóban szülessen meg...?

A Kísértő szüntelenül nevet akar adni a csendnek. Végül ezt: Csend.

"She never failed in promptitude to obey the divine inspirations even when they came to her by way of simple counsels." (Lagrange)

Tehát a szemlélődés utolérhetetlen példája számunkra a Szűzanya, aki mindig figyelmes volt a szívében megszólaló belső tanácsra, kész volt azonnal válaszolni az isteni indíttatásokra.

Hány és hány meddő órán át próbáljuk mi, elmélkedő, szemlélődő keresztények és nem keresztények megtisztítani elménket a felesleges, zavaró gondolatoktól. Próbáljuk keresni, kutatni Isten akaratát, sokszor kétségek közt gyötrődve.

Míg az Ő tudata tökéletesen tiszta volt és minden erőlködés nélkül fogadta be az isteni sugallatokat. Így volt képes a legtermészetesebb módon társalogni Gábriel arkangyallal, elfogadni a megtestesülés nagy ajándékát. Így érezte át fia hivatását és életáldozatát, miközben a tanítványok mit sem értettek az egészből. És így válhat ma is Mesternőnkké a szemlélődésben, ha hozzá fordulunk és segítségét kérjük.

Kármel Királynéja könyörögj értünk!

Szemlélődés Anyja könyörögj értünk!

Tiszta, befogadó, mindig Istenre figyelő tudatot kérünk!

ÁMEN

"Nada te turbe,
Nada te espante,
Todo se pasa,
Dios no se muda. 
La paciencia
Todo lo alcanza; 
Quien a Dios tiene 
Nada le falta: 
Sólo Dios basta."

Bizonyos imádságos elmélyüléseim után úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok normálisan megszólalni; úgy szólalok meg, mint azelőtt, de ez most rendkívül zavaróan hat rám. Semmi finomság, szinte semmi jele mindannak, amit "bent" megtapasztaltam, - elfogadtam...

Hirtelen úgy látom, a szavaimmal - mindegyik szavammal - megsebesítem a másikat, azt, akihez éppen szólok. A mozdulataimmal is hasonlóan vagyok; mintha lépten-nyomon ütnék, rúgnék, sebesítenék... És egészen biztos, hogy van az életnek olyan mélysége, rendje, ahol mindez, sajnos, szó szerint így is van.

Finomodni, a leghalkabb szóra figyelni, Belőle élni, Általa alakulni - még akkor is, ha egészen úgy tűnne: nem is létezik. Sőt, talán leginkább akkor.